Tyűha, bizony, megint írok blogot. Hogy mi ennek az oka? Nem, nem egzotikus betegség, szörnyű tragédia, ami feletti bánatom elpanaszolhatnám… A különös jelenség oka a Helikon.

 

Erről annyit kell tudni, hogy egy keszthelyi, elég jelentős diákrendezvényről van szó, rengeteg programmal, és iszonyatosan jó volt…

 

Csütörtökön kezdődött, és szombatig tartott. Voltak diákok a külföldi testvériskolákból is (erről még később lesz szó). Szóval csütörtök hajnalban felpattantunk az énekkarral és még néhány emberrel a buszokra, és robogtunk Keszthely felé. Ez azért fontos, mert ekkor született meg az első, buszonalvós önmagamat ábrázoló kép. Az a helyzet, hogy elaludtam, mivel eléggé kialvatlan voltam. Annyira ki voltam merülve, hogy még az államat sem tudtam tartani. Nem, azt a képet NEM teszem fel a netre.

 

Oda is értünk, majdnem időben, nagy nehezen eltaláltunk a szállásig is. Nagyon pazar volt. Egy szoba az egész, egy szekrénnyel, 3 megviselt ággyal, egy dohányzóasztallal, egy mosdókagylóval, egy nem működő, Fubu-matricás hűtővel (a Rékáéknak bezzeg McDonald’s-os matricájuk volt!), és egy falvédővel. Mi négyen voltunk.

 

3 ágy – 4 ember – ez még nem lenne gond.

 

3 ágynemű.

 

És sehonnan nem lehetett szerezni még egyet. De végül is nem volt időnk ezzel foglalkozni, csak levágtuk a cuccainkat, és már mentünk is be a városba. Meghallgattunk pár kórust (uhh, voltak köztük borzalmasak is, normális esetben nem mondanék ilyet, de ez tényleg az volt), aztán elmentünk próbálni a közeli iskolába, ami mellesleg koleszként is funkcionált.

 

Itt kezdődött az első kaland. Ugyanis mi csak annyit tudtunk, hogy a harmadik emeleten található 303-as szobát kell keresnünk… Találtunk is egy szobát, ami maximálisan megfelelt a kritériumoknak, csakhogy – mint negyed óra ácsorgás, és többszöri lépcsőzés után kiderült – ez egy kollégiumi szoba volt, a kollégiumi részben, nekünk pedig az iskolai 303-as tanterem kellett volna. 9 emeletet másztunk meg, míg végül rájuk találtunk…

 

Végül is lezajlott a próba. Aztán átöltöztünk, és mentünk is fellépni. Asszem a művészbejárón csempésztek be. Nem volt vörös szőnyeg, csak bazinagy kosz, és rothadó újságok. Aztán várattak vagy fél órát (tűsarkúban toporogtunk a lépcsőn), majd végre a csoport másik fele is felmehetett próbálni. Elénekeltük a 114. genfi zsoltárt (már megint *sírdogál* A hegyek szökdöstek mint a kosok… *zokog*), az Estéli nótázást (a karnagyunk arckifejezése láttán rendszeresen röhögőgörcsöt kaptam) (még utólag is), az Only You-t, a Scarborough Fair-t… Aztán jött a fellépés, ahol többet is énekeltünk, mint negyed órát. Én azzal tettem hozzá a produkcióhoz, hogy végig lelkesen vigyorogtam, és szenvedélytől csillogó szemeket produkáltam. Valószínű, hogy bejött, mert arany minősítést kaptunk XD. Egy egész iskola hálás lehet nekem és a Colgate Herbalnak.

 

Aztán vissza az említett iskolába, újabb 3 emelet, visszaöltözés, és szabad program. Voltunk jónéhány helyen, igyekeztünk bejárni a várost… Egyébként mindenütt tulipánok voltak. Nagyon szép hely… De ez most mindegy, ugyanis egy sokkal fontosabb esemény helyszíne is volt a város… Mindenki kapaszkodjon meg… Sosem fogom elfelejteni azt az estét… Szelíd, bársonyos idő volt. Hirtelen jött az egész. Eleinte még nem mertem elhinni sem. De aztán kézzelfogható valósággá lett legédesebb álmom. Nem hittem volna, hogy megérem… HOGY ELJUTOK A UNITED KONVERTJÉRE!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Minden ezzel kezdődött: Sampon, Könyök, nikotinszag…

 

Áááh, felejthetetlen volt… Az emberek többsége poénból jött el, de azért voltak fanatikusok. ÉÉÉÉÉS KÁBÉ ÖT MÉTERRŐL LÁTTAM PÉLY BARNÁT! Tudom, hogy most minden nőnemű aléltan rogyott össze, de éledjetek fel, mert még nincs vége! Szóval „hazaugrottunk”

 Gyenesdiásra, aztán vissza Keszthelyre, és kollektíven bevonultunk a koncertre. Néha azt hittem, ottpusztulok a röhögéstől. Egész elöl kötöttünk ki, láttuk a Barna homlokán csillogó apró izzadságcseppeket, tomboltunk az ismert számokra (nem sok volt XD), kántáltuk a refrének sorait (már amiket tudtunk). De nem ez a lényeg. Ott találkoztunk a németekkel. Akikről később kiderült, hogy hollandok. „Találkoztunk”: ott tomboltak mellettünk, és a lábunkat taposták. Kábé 2 méter magasak voltak, és… hátööööh… aztamindenit, a holland nők szerencsések. Vagy legalábbis egészen így gondoltam addig, amíg az előttem álló könyöke mellbevágó benyomást nem tett rám – szó szerint (a továbbiakban a tulajdonosát csak Könyökként emlegetem, és sztem majd mellékelek képet is:D). Neki nem tűnt fel… Nekem igen.

 

Aztán volt egy szőke srác is (alias Sampon). Némileg csalódott voltam, amikor kishíján lesmárolt egy másik pasit, de aztán arra a következtetésre jutottam, hogy ez valami szokás lehet arrafelé. Kábé kétpercenként beletúrt a hajába, innen kapta a nevét.

 

Nagyon jól érezték magukat, annyi szent. Sörrel a kezükben tomboltak. Vicces volt.

Közben kedves ismerőseink a „Tégy magadévá, Barna!”, „Vegyél feleségül, Barna!” és „Légy a gyermekeim apja, Barna!” típusú sikolyokkal szórakoztatták a közönséget. Nem tudom, hogy Barna hallotta-e.

 

De sajnos ez is véget ért, mi pedig barnátlanul hazarobogtunk, zsúfolásig teletömött buszon.

 

Este kezdődött igazán a nagy kaland. El akartunk menni zuhanyozni, csakhogy elfogyott a melegvíz. Ez nem azt jelenti, hogy langyos vízben zuhanyoztunk. Ez azt jelenti, hogy HIDEG vízben zuhanyoztunk. Meggyötörten, fogvacogva lefekvéshez készülődtünk, aztán kisorsoltuk, hogy ki hol alszik majd. Naná, hogy nekem kellett osztoznom az ágyneműn szegény Katival, akiről lerángattam véletlenül az éjszaka folyamán. Bocs, Kati!

 

A többit majd holnap taglalom (vagy legalábbis úgy tervezem).

 

SAMPON ÉS KÖNYÖK FOREVER!