Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

2006. április 27.		2006.04.29. 21:19
Tyűha, bizony, megint írok blogot. Hogy mi ennek az oka? Nem, nem egzotikus betegség, szörnyű tragédia, ami feletti bánatom elpanaszolhatnám… A különös jelenség oka a Helikon.   Erről annyit kell tudni, hogy egy keszthelyi, elég jelentős diákrendezvényről van szó, rengeteg programmal, és iszonyatosan jó volt…   Csütörtökön kezdődött, és szombatig tartott. Voltak diákok a külföldi testvériskolákból is (erről még később lesz szó). Szóval csütörtök hajnalban felpattantunk az énekkarral és még néhány emberrel a buszokra, és robogtunk Keszthely felé. Ez azért fontos, mert ekkor született meg az első, buszonalvós önmagamat ábrázoló kép. Az a helyzet, hogy elaludtam, mivel eléggé kialvatlan voltam. Annyira ki voltam merülve, hogy még az államat sem tudtam tartani. Nem, azt a képet NEM teszem fel a netre.   Oda is értünk, majdnem időben, nagy nehezen eltaláltunk a szállásig is. Nagyon pazar volt. Egy szoba az egész, egy szekrénnyel, 3 megviselt ággyal, egy dohányzóasztallal, egy mosdókagylóval, egy nem működő, Fubu-matricás hűtővel (a Rékáéknak bezzeg McDonald’s-os matricájuk volt!), és egy falvédővel. Mi négyen voltunk.   3 ágy – 4 ember – ez még nem lenne gond.   3 ágynemű.   És sehonnan nem lehetett szerezni még egyet. De végül is nem volt időnk ezzel foglalkozni, csak levágtuk a cuccainkat, és már mentünk is be a városba. Meghallgattunk pár kórust (uhh, voltak köztük borzalmasak is, normális esetben nem mondanék ilyet, de ez tényleg az volt), aztán elmentünk próbálni a közeli iskolába, ami mellesleg koleszként is funkcionált.   Itt kezdődött az első kaland. Ugyanis mi csak annyit tudtunk, hogy a harmadik emeleten található 303-as szobát kell keresnünk… Találtunk is egy szobát, ami maximálisan megfelelt a kritériumoknak, csakhogy – mint negyed óra ácsorgás, és többszöri lépcsőzés után kiderült – ez egy kollégiumi szoba volt, a kollégiumi részben, nekünk pedig az iskolai 303-as tanterem kellett volna. 9 emeletet másztunk meg, míg végül rájuk találtunk…   Végül is lezajlott a próba. Aztán átöltöztünk, és mentünk is fellépni. Asszem a művészbejárón csempésztek be. Nem volt vörös szőnyeg, csak bazinagy kosz, és rothadó újságok. Aztán várattak vagy fél órát (tűsarkúban toporogtunk a lépcsőn), majd végre a csoport másik fele is felmehetett próbálni. Elénekeltük a 114. genfi zsoltárt (már megint *sírdogál* A hegyek szökdöstek mint a kosok… *zokog*), az Estéli nótázást (a karnagyunk arckifejezése láttán rendszeresen röhögőgörcsöt kaptam) (még utólag is), az Only You-t, a Scarborough Fair-t… Aztán jött a fellépés, ahol többet is énekeltünk, mint negyed órát. Én azzal tettem hozzá a produkcióhoz, hogy végig lelkesen vigyorogtam, és szenvedélytől csillogó szemeket produkáltam. Valószínű, hogy bejött, mert arany minősítést kaptunk XD. Egy egész iskola hálás lehet nekem és a Colgate Herbalnak.   Aztán vissza az említett iskolába, újabb 3 emelet, visszaöltözés, és szabad program. Voltunk jónéhány helyen, igyekeztünk bejárni a várost… Egyébként mindenütt tulipánok voltak. Nagyon szép hely… De ez most mindegy, ugyanis egy sokkal fontosabb esemény helyszíne is volt a város… Mindenki kapaszkodjon meg… Sosem fogom elfelejteni azt az estét… Szelíd, bársonyos idő volt. Hirtelen jött az egész. Eleinte még nem mertem elhinni sem. De aztán kézzelfogható valósággá lett legédesebb álmom. Nem hittem volna, hogy megérem… HOGY ELJUTOK A UNITED KONVERTJÉRE!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Minden ezzel kezdődött: Sampon, Könyök, nikotinszag…   Áááh, felejthetetlen volt… Az emberek többsége poénból jött el, de azért voltak fanatikusok. ÉÉÉÉÉS KÁBÉ ÖT MÉTERRŐL LÁTTAM PÉLY BARNÁT! Tudom, hogy most minden nőnemű aléltan rogyott össze, de éledjetek fel, mert még nincs vége! Szóval „hazaugrottunk”  Gyenesdiásra, aztán vissza Keszthelyre, és kollektíven bevonultunk a koncertre. Néha azt hittem, ottpusztulok a röhögéstől. Egész elöl kötöttünk ki, láttuk a Barna homlokán csillogó apró izzadságcseppeket, tomboltunk az ismert számokra (nem sok volt XD), kántáltuk a refrének sorait (már amiket tudtunk). De nem ez a lényeg. Ott találkoztunk a németekkel. Akikről később kiderült, hogy hollandok. „Találkoztunk”: ott tomboltak mellettünk, és a lábunkat taposták. Kábé 2 méter magasak voltak, és… hátööööh… aztamindenit, a holland nők szerencsések. Vagy legalábbis egészen így gondoltam addig, amíg az előttem álló könyöke mellbevágó benyomást nem tett rám – szó szerint (a továbbiakban a tulajdonosát csak Könyökként emlegetem, és sztem majd mellékelek képet is:D). Neki nem tűnt fel… Nekem igen.   Aztán volt egy szőke srác is (alias Sampon). Némileg csalódott voltam, amikor kishíján lesmárolt egy másik pasit, de aztán arra a következtetésre jutottam, hogy ez valami szokás lehet arrafelé. Kábé kétpercenként beletúrt a hajába, innen kapta a nevét.   Nagyon jól érezték magukat, annyi szent. Sörrel a kezükben tomboltak. Vicces volt. Közben kedves ismerőseink a „Tégy magadévá, Barna!”, „Vegyél feleségül, Barna!” és „Légy a gyermekeim apja, Barna!” típusú sikolyokkal szórakoztatták a közönséget. Nem tudom, hogy Barna hallotta-e.   De sajnos ez is véget ért, mi pedig barnátlanul hazarobogtunk, zsúfolásig teletömött buszon.   Este kezdődött igazán a nagy kaland. El akartunk menni zuhanyozni, csakhogy elfogyott a melegvíz. Ez nem azt jelenti, hogy langyos vízben zuhanyoztunk. Ez azt jelenti, hogy HIDEG vízben zuhanyoztunk. Meggyötörten, fogvacogva lefekvéshez készülődtünk, aztán kisorsoltuk, hogy ki hol alszik majd. Naná, hogy nekem kellett osztoznom az ágyneműn szegény Katival, akiről lerángattam véletlenül az éjszaka folyamán. Bocs, Kati!   A többit majd holnap taglalom (vagy legalábbis úgy tervezem).   SAMPON ÉS KÖNYÖK FOREVER! Tovább…

2006. március 8.		2006.03.08. 13:18
Emberek, beteg vagyok. *drámai zene, miközben minden kedves látogató felsóhajt: "Tudjuk, tudjuk... Kiskorodban biztos fejreejtettek." De most fizikailag is. (Hogy én hogy utálom ezt a kifejezést... Fizika... bleeeeh.) Azért nem vagyok a halálomon, csak szétrobban a fejem. Hétfőn már éreztem, hogy valami nincs rendben. Énekkaron hasogatott a fejem, de ez minden énekkaron így van... Jók vagyunk, mi? A szoprán megint remekelt. A dobhártyááám... (Egyébként én is szoprán vagyok XD Egy önkritikával rendelkező szoprán.) Legalább a szöveget nem rontottuk el. Az Only You elnevezésű darabot énekeljük, és ez nem az az Only you, ami most mindenkinek az eszébe jutott. Ez a darab émelytően nyálas szvsz. Még mindig jobb, mint a Nógrádi-darabok (kis ízelítő: "Miiiiint a szééééép hűűűűvös patakraaaaaaaaa aaaa szarvaaaaaaaas kíííívánkooooooziiiiik... Jó lassan, hogy még idegesítőbb legyen.); vagy a 114. Genfi Zsoltár  (a szöveg egy részét nem értettem a régies nyelvezet miatt, de pl. "A hegyek szökdöstek, mint a kosok, És a halmok, mint a juhbárányok, Magasan szökdösének" résznél a kotta fölé írtam: "NE RÖHÖGJ!!!", amit persze nem sikerült betartani.) Szóval az Only You szövegének háromnegyede ebből áll: Padadada Padadada Padadada Padadada, aztán: Da da da da da da da da da da... Van benne két angol sor, amit alig lehet kivenni, mert egy KOPIERING VERBUDT felirat  takarja el XD. A másik darabot viszont franciául is énekeljük. Katasztrófa. De térjünk vissza ahhoz, hogy most itthon ücsöröghettem két napig. Ma már nem vagyok olyan rosszul. Jelenleg épp hótaposó csizmában és takaróba csavarva üldögélek a gép előtt. Nem röhögni! A csizmában legalább nem fázik a lábam. És végre rávettem magam, hogy írjak naplót! *vastaps, közben a lelkes szurkolók azt kántálják Hungária helyett, hogy Hurrá, Nia!  Hurrá, Nia!* Észrevettétek, hogy a számláló átlépte a bűvös 800-at? :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :)  :) :) :) :) :) :) :) :) Én igen :D! Köszi minden látogatónak, hogy erre tévedt... :'-) És köszönöm No Name-nek meg Csireknek a La Marseillaise után végzett kutatásokat... Ezt sose felejtem el nekik... :* Most nem tok semmi értelmeset írni, megyek inkább lázat mérni! Bár nincs lázam, azért büszke vagyok, egy hőemelkedést talán összekaparhatok! Nem is értem, miért nem vagyok költő...XD Tovább…

2006. február 24.		2006.03.07. 13:09
Megint hoztam a formám. XD Végülis egy hét késés nem is olyan rossz...:P   2006. február 24.-e - visszatekintés   Naszóval, mogyoróztunk, égtünk, mint a rongy, tehát minden a megszokott mederben haladt, amikoris eszünkbe jutott, hogy fel kéne csengetnünk a némettanárnőnkhöz, Horváth Évához.   Ez több okból is elvetendő ötletnek látszott:   1. Nem valószínű, hogy örülne nekünk este kilenckor.   2. Most biztosan nincs nála Schoko Bons, és valószínűleg az anyukája sem sütött olyan mennyei fasírtot, mint amikor nála jártunk (segítettünk neki a költözésben).   3. Ismerjük be: nem biztos, hogy kinyitná az ajtót két gazdátlan baboskendőnek, a csodás szemüvegek dacára.   4. Nem tudtuk, hol lakik. XD   Martina sejtette azonban, hogy merre lakhat, úgyhogy a mogyorótól megrészegülve elindultunk meglátogatni. Este kilenckor. Kendőben. Szemüveggel. Hótaposó csizmával kitömött szatyorral. Váratlanul.   Valóban találtunk egy házat, ahol a lakók nevei közt szerepelt egy Horváth Éva. Már érezni véltük a Schoko Bons ízét a szánkban, de aztán eljutott a tudatunkig, hogy a Horváth Éva nem tartozik a földkerekség legritkább nevei közé. Valamelyikünk - már nem emlékszem, ki - mégis megnyomta a gombot. Halotti csend. Mindhárman elnémultunk, megrémített a pillanat komolysága.   És akkor...   Valaki beleszólt a kaputelefonba.   Furcsa, számunkra idegen hangon.   Mi meg lebénultunk, és a teljes sokk állapotában benyomva tartottuk a gombot.   Hallo? Ki van ott? Ki az??...   Ekkor összenéztünk, és rohanni kezdtünk, mint az állat. Martina a bokrok alatt, az öreg nénikék meg neki a világnak. Azaz én vakon követtem az előttem lobogó kendőt.   Így váltunk kaputelefonbetyárokká...   De az egészben a legnagyobb poén, hogy utólag megtudtuk, hogy tényleg Horváth Éva volt az, csak cukrot szopogatott XD, ezért volt más a hangja.   MI EBBŐL A TANULSÁG?   1. Sohaaaa ne egyél cukrot, miközben felveszed a telefont!   2. Ha mégis cukrot eszel, segítesz embertársaidnak lefogyni. (Mi is megálllás nélkül loholtunk egy darabig...)   Martina a csúfos kudarc után úgy döntött, hogy hazatér. Meg tudom érteni. Maris és Julis (szerény személyem :P) azonban úgy érezték, hogy most kezdődött csak az este... Maris hivatalos volt egy farsangi rendezvényre, ahová elkísértem. Ketten ugyanis nem olyan égő fel-alá sétafikálni a városban...   Kató néni szobra előtt (remélem, sikerül szerezni egy képet, az a kedvenc szobrom, szvsz sokkal jobb, mint az alsógatyás Petőfi-szobor) leálltunk beszélgetni. Csevegtünk egészen addig, amíg le nem fejeltem szegény nénit. A kendő sem tompította az ütés erejét. Áúcs. Ezek után inkább hazamentem, immáron kendőtlenül, és egyetlen szemüveget viselve.   Szerintem örök emlék marad ez az este... :-D   Ma egyébként sportnap volt a suliban, ennek keretében jól lefárasztottam magam.   Az eredmények kulcsszavakban:   - a mi csapatunk: 1, azaz egyetlen srác. Sosem floorballozunk. Nem szeretünk futni. Nem szeretünk mozogni úgy általában. Részemről kiadós reggeli. Pénteki hangulat. Maximális lustaság.   - az ellenfél: mindenki fiú. Imádnak floorballozni. Valszeg sportolni is imádnak. Lelkesedés, harci szellem, tompított agresszió (valszeg amiatt, mert lányok vagyunk), egyszóval minden, ami a floorballhoz kell. És:   F U T O T T A K   A   L A B D Á É R T ! Hát nem abnormális? :P       Egyébként nem voltunk rosszak, harmadikak lettünk, de egyébként másodikak. Lényegtelen. Kaptunk egy csomag Schoko Bonst, én elfelejtettem kezet rázni *szégyelli magát*, de azért nem volt rossz. Lőttem két gólt! *baromira büszke*   És most teljesen kifulladva próbálok regenerálódni... De közben lelkesen frissítgetek, oké?

2006. február 24.		2006.03.07. 12:57
Nyugodt szívvel kijelenthetem: ez az este H A T A L M A S   V O L T...          2006. február 24.   Szokatlan bejegyzés következik: kivételesen nem nyavalyogni fogok. A furcsa és érthetetlen jelenség oka minden bizonnyal a babos kendőben és a fantazmagórikus szemüvegben keresendő.   Kezdjük az elején: mára egy afféle búcsúestet szerveztünk Patinak, aki nemsokára Chilébe megy egy évre cserediáknak :-(. Már ez is elég érdekesen sikerült, ugyanis szegény ma tudta meg, hogy egy nagyon fontos pecsét miatt legkésőbb ötig be kell fáradnia a suliba, mert az ofőnk elutazik, és később már nem tudná elintézni. Csakhogy! Pati úgy tudja, hogy holnap fellép a táncostársaival, pedig nem! Haha! Az lesz a kettes számú búcsúparti, de ez még a jövő zenéje... Szóval ma elvilegg próbálnia kellett volna a nemlétező fellépésére.   Végülis elérték, hogy bejöjjön. Erről sajnos nem tudok tudósítani, ugyanis elhatároztam, hogy fél ötre odaérek.   6-kor, 1 órás késéssel be is toppantam. :-D   Régi képeket nézegettünk az osztály azon részével, amelyik volt olyan jó fej, hogy befáradt. Ezek után (már megint rádöbbentem, hogy mennyire nem vagyok fotogén... Hozzám képest Betty, a csúnya lány egy szexszimbólum.)  következett a meglepetés. A créme de la créme farsang alkalmából beöltözött. Jópáran elhatároztuk, hogy nagymamaszerkóban fogunk hódítani.   Öltözékem, felülről lefelé:   - ellenálhatatlan, hajót ábrázoló babos kendő, érdekes szaggal   - otromba szemüveg, amely áldásosan eltakarta a fél arcomat. Határozottan előnyös viselet! ;-) (hozzá kell tennem, hogy a normális szemüvegemre húztam rá, így egyszerre kettő volt rajtam)   - virágos, néhol pecsétes otthonka, ami szintén érdekes illatokat árasztott magából   - trendy otthonkámon lila, hatalmas, hímzett köntös a'la nagymama-style. A hódító nő titka!   - térdig feltűrt farmernadrág   - egy csupasz vádlidarab niagara lábából (kevésbé vonzó, mint a köntös és az otthonka)   - orosz, okkersárga hótaposó csizma       Ha lesznek képek, felteszem. (Lehet, hogy ez elhamarkodott kijelentés volt? *tűnődik*)       De az igazi durvulás csak ezután következett. Elhatároztuk Katival (a továbbiakban kódneve Maris), hogy mi aztá' ugyan nem vesszük le a fejünkrő a kendőt, mer' odakünn hideg szél fú!   És a szemüvegek is maradtak. Katié egy narancssárga, SZTK-s, csábító darab, amelynek érdekessége az, hogy nincs benne üveg. (egyébként a nővéremé volt, aki valamiért nem nagyon hordta...:P)   Martina, a városi lyányka égett, mint a rongy, ahogy végigsétáltunk a megyeszékhely főutcáján, jó hangosan tárgyalva a tanyasi pletykákat (egyébként lakóhelyünk Marissal, aki a földim mellesleg, naszóval a lakóhelyünk a Százholdas Pagony elnevezésű tanya az alföldi pusztában).   A pletykálkodás közben pedig egy rendkívül érdekes játékot játszottunk, amelynek az a lényege, hogy ki tudja elkapni a szájával a feldobott mogyorót. Jó játék, csak az volt a baj, hogy a napszemüvegemben nem láttam gyakorlatilag SEMMIt. De, mint mondani szokás, vak tyúk is talál szemet, esetemben mogyorót. :P   Apropó, Vivi-vicc! Öveket bekapcsolni, szemeket lecsukni...   - Hol van Budapesten a legnagyobb állatkert? - A Lánchídon, mert mindkét végén ül egy oroszlán, előttük egy zebra, arra jön egy jaguár, kiszáll belőle egy ürge, felveszi a tyúkot, megcsinálják a disznóságot, aztán jöhet a gólya!   Szeretjük ám a Vivit, és ezt NAGY BETŰKKEL KIÍROM IDE, HOGY MEGHALLJA!!!! :-*   És nem csak emiatt a frenetikus vicc miatt ám!   Egyébként is mindenki szereti, és szükségét éreztem annak, hogy ezt most mindenkinek kinyilvánítsam, bizonyos események miatt, amit most nem részleteznék.    *ömlengés leállítva*   Szóval baktattunk az utcán, magunk mögött mogyoródarabkák ezreit hagyva, de csak azért, hogy hazataláljunk... Tudom, ez egy hülye poén volt.   Amikoris öszefutottunk:   - néhány Security feliratot a hátán viselő marcona férfival (én speciel nem láttam őket a napszemcsi miatt, ezért nyugodt szívvel és emelthangerővel hirdettem a tanyasi élet szépségeit)   - egy fiúcsapattal, akiknek felkeltette az érdeklődését a szemüvegem. Tudom, hogy csak arra pályáztak. :-)   - az iskola egyik tanárával, akit szintén nem vettem észre. Túlzottan lefoglalt ugyanis, hogy az egyik biztonsági kamerának produkáljam magam.       Holnap folytatom csodás kalandjaim elregélését, de idesanyám zúgolódik, hogy mér' nem megyek oszt alszom.   Jó éjt!

2006. február 13.		2006.03.07. 12:39
Vágjuk mindjárt a közepébe. Tele van a tököm, mi több, a sárgadinnyém is. Sőt az egész nemlétező konyhakertem. Elegem van a mai napból... Vigyázat, 16 év felgyülemlett agresszióját fogom a világhálóra zúdítani!!!   Nem vagyok ideges. Nem vagyok ideges. Á, dehogy vagyok ideges. A fizikadoga is magától gyűrődött össze olyan csúnyán... Így legalább kisebb helyet foglal. Igazából ha nem lennék túl fáradt hozzá, fel tudnék robbanni.   Kezdjük a legelejéről... (Ennél a résznél minden tapasztalt látogató felsóhajt: Már megint kezdi? Tényleg furcsa, hogy csak rinyálni tudok... De legalább levezetem rajtatok a felgyülemlett feszültséget, muhaha.)   Reggel pontban hatkor megint pittyegni kezdett az az átok telefon, ezzel megszakítva Supermanről és fiáról szőtt fantasztikusan elborult éji álmomat XD. Annyira emlékszem csak, hogy a piros-kék latexbe csomagolt izomkolosszus fiáról kiderült, hogy ő is különleges képességekkel rendelkezik... Asszem hanyagoljuk ezt a témát... XD *röhög, ha visszagondol rá*   Mondanom sem kell, hogy csukott szemekkel nehéz memorizálni az egyszer elolvasott anyagot. Végülis háromnegyed hétkor keltem fel. Ennyit a készülésről.   Csodával határos módon elértem a buszt. Utólag már látom, hogy hiba volt... Kivételesen nem tanyáltam el mindenki szeme láttára, nem is tudom, hogy történhetett. Rekordot döntöttem, 10, azaz TÍZ perccel csengetés előtt beértem! Aztán - mivel egyikünknek sem volt padtársa, beültem Nóri mellé a középső padsor utolsó padjába... Az egyik legjobb hely, Nóri pedig jó fizikából..:P   Aztán a tanerő körbejárt, kiosztotta a dogákat, és - a történelem folyamán először - kijelentette, hogy üljek vissza a helyemre. Mindenki más maradhatott, pedig nem csak én ültem át... *szitkozódik, még mindig ideges*   Vörösödő fejjel visszaültem hát a saját padomba, amelyre tökéletes rálátás nyílik a terem minden pontjából. Köszönöm! A padtársam megint nem volt bent a suliban. Az anyagot nem tudtam. Számolni nem tudtam. Az elméletről sejtésem sem volt. Na vajon hányas lesz? *valahogy nincsenek kétségei* Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy életem - és a történelem - legrosszabb dogáját adtam ki ma a kezeim közül.   Második óra: biológia. Pénteken dogát írunk, ennek ellenére ma feleltünk. Elég legyen annyi, hogy a legutóbbi órán egy szót sem jegyzeteltem, ugyanis fontosabb dolgom volt. Kutyás kártyával játszottunk Katival, a barátnőmmel. Állítom, többet tanultunk, mint az órán. Pl. a csivava súlyát, marmagasságát... XD Rég játszottam olyan jót! :P   Harmadik: angol. Itt már tényleg ideges voltam. Szerencsére Oroszlánkirályt néztünk.   A változatosság kedvéért nem tanultunk semmit. De Mufasa halála valahogy nem virágoztatta fel pompás hangulatom... [Majdnem elbőgtem magam...]   Aztán egy lyukasóra következett, aminek negyedét az iskolai gépek szidásával töltöttem (az óra fennmaradó részét pedig a magyarspeces házi másolásával, de erről pszt! XD).   A magyarspecet szerencsésen túléltem, még jó, hogy nem ellenőriztük a házit. Hát ezért dolgozik szerencsétlen diák, idejét-tintáját nem kímélve? :P   Aztán egy matek következett. Elkezdett kínozni a fejfájás. Nem tudom, hogy ez minek volt betudható: a mateknak úgy általában, a mateknak-e, vagy a mateknak-e, de az is lehet, hogy a fizikának. Vagy a teremben uralkodó bűznek. Bevettem egy fél Algopirint. A fejfájásom nem múlt el, de már ülve is szédültem! Ingyen ringlispil!   Aztán következett a történelem. Kiderült, hogy holnap megyünk versenyre, nem a jövő héten. HOLNAP. Azonkívül az első padba ültem. A tanár úr üvöltött. A fejem fájt. Elegem volt. Most is az van. Szeretem a tőmondatokat.   Egyébként a töriversenyre kötelező menni. Éljen a szabad akarat!   Énekkarra nem mentem be. A mai nap fénypontja. Csütörtökön szerintem megkapom érte a magamét, hacsak nem viszek orvosi igazolást róla, hogy megbénultam, és magatehetetlenül feküdtem Szibériában.   Erre kicsi az esély... *hüpp*   Most pedig anyukám átveszi az irányítást a gép felett... Legalább vége a nyavalygásnak... :P   Páááá... *önsajnálatba merül*   Ui.: A borsóleves legalább finom...

2006. február 6.		2006.03.07. 12:24
A napnak még a fele sem telt el, de én már itt ülök a gép előtt. Éppen lyukasórám van. és a sulis gépeknél ücsörgök olasz csavartat majszolgatva. Lehetőleg ne borítsátok be a billentyűzetet csorgó nyálatokkal, mert nem tesz jót neki. (Tapasztalat.)               2006. február 6.   Nagy unalmamban nekiálltam pötyögni a nyálmentes, ám jóvoltomból morzsával bőségesen meghintett klaviatúrán. Mivel ez afféle "napló", most arról kéne írnom, hogy ma mi történt velem. De tekintettel arra, hogy csak az első 3 órámon vagyok túl, nehézkes lesz...   Viszont ma azon ritka napok egyike volt, amikor beértem becsengetésre!!! Méghozzá 10 perccel a csengő előtt!!! Tisztelettel adózzatok nagyságom előtt... Én sem tudom, hogy csináltam. Lehet, hogy az lehetett az oka, hogy nem arra a rohadt csipogó telefonra keltem? Mindegy, nem ez számít, hanem a végeredmény! Nevezetesen: a buszra is alig kellett futnom. És ma kivételesen nem csapta be a sofőr az pihegő orrom előtt az ajtót.   Akár jól is kezdődhetett volna a nap. Akár. De mint tudjuk, túl egyszerű lenne az élet, ha a hétfő reggelt valami diákbarát órával indítanánk, mondjuk rajz vagy ének... Csesszünk ki a nebulóval még jobban, úgyis miatta kell itt rohadnunk ebben a nyamvadt iskolában, és az ő hibája az is, hogy a tanári pályát választottuk! FIZIKÁÁÁÁÁÁT NEKKKIIII!!! A negyvenöt percnyi hamisítatlan élvezet után pedig a bioszóra következett. Nyami :-) Szeretem a biológiát, a bioszórát viszont már kevésbé... A padra döntöttem a fejem, és szó szerint majdnem elaludtam. Komolyan.   Aztán egy laza angolóra. Kedvenc óráim egyike. A tanár úr mestere a bonyolításnak. Pl. ma egy tesztet töltöttünk ki, ami szintén elég érdekes volt, de inkább hagyjuk... *füléből füst tör elő, olasz csavartat szorongató keze a földet kapálja* Tehát a tanár monológja, miután a diák a B lehetőséget jelölte meg:   "Nos mint tudjuk, egy tesztnél előfordulhat, hogy két eshetőség is jó, de azt jelölik. Ez nem olyan teszt. Bár az is előfordulhat, hogy két eshetőség fordul elő, de nem jelölik, akkor a nyelvtanilag jobbat kell megjelölni. [Itt egy pl.] De ez ugye nem olyan teszt, így a C is jó. Akkor ugye értitek?"   Ennél a pontnál én megérdeklődtem, hogy akkor a C a jó válasz?   "Noémi, te nem figyeltél rám... XD Egy tesztnél előfordulhat, hogy... [- || -] XD Tehát a D a helyesebb válasz, de a C is jó lehetne, csak mégsem. A D-t jelöld meg!"   Körülbelül ilyen szintű...   Izé, kicsengettek, úgyhogy fájdalmas búcsút kell intenem az idióta játékokkal szórakázó fiatalságnak... Hiányozni fognak a "TUT MIR LÁJD"-típusú felszólítások... XD Valami ósdi, borzasztó grafikájú játék űzése közben. "ÖLD MEG" "SOTGÁNT NEKI" "A HARMADIK PÁÁÁÁLYA!!! NEEEEEEE!!!! MEGÖLTEK!!!!!" *menekül*

2006. február 3.		2006.03.07. 12:06
Ez a nap más, mint a többi, ezt Te is jól tudod...   Unokahúgom, Celina születésnapjának lélegzetelállító története! Csak most, csak nektek!     2006. február 3.   Minden 1 évvel ezelőtt kezdődött...(Ohh, de sejtelmes kezdés!)   Nővérem, Orsolya (ejtsd: Orsolya, de inkább Orsi) hatalmasra duzzadt hassal ekkor már a kórházban feküdt. Nem, nem evett mérges gombát, nem ezért vitték be. Nem is vitte túlzásba az éjszakai csokifagyi-falást, nem is a sörhasa domborodott kismamaruhája alatt, hanem bizony egy csöppnyi lányt készült világra hozni.   Eközben én (persze, hogy én vagyok mindennek a hátterében! Ki más?) nyugodtan ültem utolsó órámon, németen. Oké, az túlzás, hogy nyugodtan. A félálomban a helyes kifejezés. És kicsengetéskor előkapva mobiltelefonomat (ami nélkül ugye nincs élet, majdnem olyan, mint a csoki...), zseniális megfigyelőképességemmel felfigyeltem rá, hogy SMS-em érkezett. Sógorom, Péter (ejtsd: Péter, de inkább Peti), a leendő apuka egy igen szívhezszóló és könnyfakasztó üzenetet küldött, melyet egy csodás metaforába csomagolt, nevezetesen *torokköszörülés*: "Szülünk!"   Erre én felsikítottam, majd a fél - időközben megsüketült - csoport nyakába vetettem magam, és megosztottam az infot mindenkivel, akivel hazafelé találkoztam. Otthon aztán - immáron teljesen bezizzenve - pattogtam és izgultam egy sort. Megpróbáltam felnőni a "nagy és komoly és felelősségteljes nagynéni" feladatköréhez.   Nem sikerült.   Viszont este, amikor meglett a baba, a frissensült apuka betért hozzánk, és pezsgőt bontottunk, mialatt kimerült nővérem a kórházban pihegett. Egyetlen panaszszó nélkül kibírta a szülést. *igen, most dicsekszik a tesójával*   Én pedig lehajtottam vagy kétdeci pezsgőt. A pezsgőnek már a szaga is képes a fejembe szállni. Nem tudom, miért... A pezsgő az én Kriptonitom! És a meggondolatlan (vagy nagyon is meggondolt) cselekedetem hatására legalább 500 kocsira írtam fel Celina (ejtsd: SZELINA! Igen, SZ-E-L-I-N-A!) nevét egy szívbe foglalva. (Azt asszem kihagytam, hogy hó volt! Anélkül elég érdekes lett volna...) Amikor a kesztyűm már megfagyott (igen, akkor még volt kesztyűm!), lehúztam, és anélkül folytattam áldásos tevékenységemet. (Rájöttem valamire: én tényleg totál hülye vagyok…)   A tüneményes leányzó tegnap töltötte be első életévét. Most már jár, fut, majdnem beszél, több foga van, mint nekem, és gyönyörűen tud mosolyogni.   (És mindig értékeli a poénjaimat.)   Fogalmam sincs, hogy ezt most miért írtam meg, de hagyjuk... Néhanapján nekem is kell egy kis érzelgősség.  Szóval BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT A LEGGYÖNYÖRŰBB KISLÁNYNAK, AKIT VALAHA LÁTTAM! *odavan az unokahúgáért*

2006. január 30.		2006.03.07. 11:57
Mostanában elhanyagoltam egy kicsit az oldalt... Jó régen jegyeztem le ide a hülyeségeimet... Igyekszem bepótolni ebbéli mulasztásaimat, de nem ígérek semmit.     Ma egy csodálatos nap volt/van. Minden diák otthon sütette a hasát, élvezte a semmittevés édes perceit, már amikor éppen nem aludt.   Én bezzeg hét óra huszonöt perckor felriadtam hendim (a plázacicák ezen kifejezés alatt a mobiltelefont értik) csipogására. Na jó, ez enyhe jelző. Az a rohadt telefon nem csipog, nem csörög, hanem az idegeimmel (és az életével, hehe) játszik, valahányszor megszólal olyan ormótlan, mégis rosszindulatú hangon:   "Bíp". (itt hatásszünet következik, hogy feltámadjon benned a remény: csak hallucinálsz, és aludhatsz még...)   Bíp-bíp. (fohászkodni kezdesz, és megpróbálod meggyőzni magad róla, hogy ez csak egy rémálom.)   Bíp-bíp-bíp. (Minden reményed szertefoszlott. Az öngyilkosság gondolatát fontolgatod, de ahhoz ki kéne kelned az ágyból. Lusta vagy hozzá.)   Bíp-bíp-bíp-bíp. (Komolyan kezd az agyadra menni az a rohadt telefon.)   Bíp-bíp-bíp-bíp-bíp. (Idegeid a plafonon a hátborzongató hangtól. A hideggel nem törődve kutatni kezdesz a zajforrás után. Természetesen nem találod, lévén, hogy a szemeid még mindig csukva, hogy vissza tudj aludni.)   Bíp-bíp-bíp-bíp-bíp-bíp. (Itt elveszted józan ítélőképességedet, bedühödsz, mindent lesöpörsz az asztalról, de az a rohadt telefon még mindig nem hagyja abba. Végső elkeseredésedben kinyitod a szemed. A mobilod életére akarsz törni.)   Bíp-bíp-bíp-bíp-bíp-bíp-bíp. (Szemeid kigúvadnak, habzik a szád, halántékodon lüktet egy ér, de az a rohadék még mindig nincs meg. Miután romhalmazzá alakítottad a szobádat, gyanítod, hogy a táskádban lesz. Nincs ott, de nem tudod tovább keresni, mert automatikusan Szundi üzemmódra váltott.   Ne aggódj, 5 perc múlva kezdi elölről.)   Ilyenkor teszem fel magamban a kérdést: "Mit várhatsz egy olyan naptól, ami azzal kezdődik, hogy felkel az ember?!"   Igazából azért kellett felkelnem hét óra huszonöt perckor (még egy párszor le fogom írni a pontos időpontot, csak hogy biztosan memorizáld, hogy HAJNALI HÉT ÓRA HUSZONÖT PERCKOR keltem fel!), mert énekkari próbánk kezdődött fél kilenckor.   Msáfél órás késéssel be is robogtam... És érdekes módon senki sem lepődött meg. Vajon miért? *tűnődik*   De az időzítés mesébe illő volt, pont szünetet tartottak. Így volt időm segíteni a  versenyfeladatlapunk kitöltésében, amit holnap kell leadni. Most álltunk neki...   Aztán lógó nyelvvel beestem a szoprán szólampróbájára, és a többiekkel együtt vonyítottam. Elénekeltünk egy francia nyelvű darabot, szolmizálva, és olyan lassan, mintha temetésen lennénk. Gyönyörű volt.   Csatlakozott hozzánk a tenor, és teljes volt a disszonancia. Hagyjátok a vegyi fegyvereket a fenébe, inkább hívjátok meg az énekkart, és mindenki kegyelemért fog könyörögni!   A próba végére (fél 12) már egész normálisan szólt mindkét darab. Ez nagy szó!   Hazafelé az "Ain't no mountain..."-t hallgattam, így sok megbotránkozó tekintettel találkoztam: "Hogy mer ez közterületen teli pofával vigyorogni? Biztos most szabadult a börtönből..." és társai.   [A dallal kapcsolatban: köszönöm még egyszer, Calu! Kijátszottuk Billt!!! Muhahaha!!!! *diadalittas és kárörvendő*]   Listen, baby, Ain't no mountain high, ain't no valley low, ain't no river wide enough, baby!   If you need me, call me, No matter where you are, No matter how far...   Don't worry baby!   *Üvölt és táncikál egyszerre. A Media Playernek, a szüleinek, a szomszédoknak, az egész környéknek tele van a hócipője a számmal, de őt ez cseppet sem zavarja.*   Legyen elég mára ennyi. Nehéz denszing (= tánc a nemplázacicák számára, szerintem az a bajom, hogy keresztülsétáltam a Plázán, és nyomban elsajátítottam ezen furcsa faj nyelvét...) közben pötyögni.     Just call out my name I'll be there in a hurry You don't have to worry   'Cause baby, There aint no mountain high enough aint no valley low enough aint no river wide enough To keep me from getting to you, babe   Remember the day I set you free I told you you could always count on me, girl and From that day on I made a vow I'll be there when you want me Some way, some how   'Cause baby, There ain't no mountain high enough Ain't no valley low enough Ain't no river wide enough To keep me from getting to you, babe     No no darling...     No wind, no rain Or winters cold Can't stop me baby (no no baby) Cause you are my goal If your ever in trouble I'll be there on the double Just send for me oh baby   My love is alive Way down in my heart Although we are miles apart If you ever need a helping hand I'll be there on the double As fast as I can   Don't you know that There ain't no mountain high enough Ain't no valley low enough Ain't no river wide enough To keep me from getting to you babe   Don't you know that There ain't no mountain high enough Ain't no valley low enough Ain't no river wide enough

2006. január 19.		2006.03.07. 11:49
A mai nap során rengeteg tapasztalat mellett műkönnyel is gazdagodtam...  Avagy hogy lesz a négyszemű szemüvegesből egyszemű, de vak kalóz?            2006. január 19.   Eme baljóslatú és véres (na jó, nem) sztori 2 napja kezdődött, amikoris hajnali 1 körül, Maupassant Egy asszony élete című, nagyon-nagyon-hihetetlenül jó regényét olvasgatva azon vettem észre magam, hogy fáj a jobb szemem. Nem, nem a könyv vetette be legendás jobbhorgát. Eleinte a késői - vagy korai - időpontnak tulajdonítottam, de mikor másnap reggel sem múlt el, rájöttem, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű...   Na jó, azért nem haltam bele, de fáj annyira, hogy idegesítsen - minden egyes pislantásnál, és ha lehajolok (vagy fejenállok - odavagyok a tesiért...). Ezért tegnap elbattyogtam szépen kedves doktor nénimhez, aki egy-egy tüsszentés után kiír egy hétre - KÖSZÖNET NÉKI!!!, s ő is megállapította, amit én: semmi sem látszik rajta. No meg elküldött a szemészetre.   Tudni kell rólam, hogy én úgy vagyok a szemészettel, mint mások a fogorvossal - rettegek. Nem bírom, ha valaki a szememhez ér - ez sajnos saját magamra is vonatkozik, ezért nem tudom betenni a kontaktlencsét. Tudom, tudom, mindenki be tudja rakni. Hát én nem. De a rokonok sem. Amikor 2 ember fogja le a szemhéjadat, egy pedig megpróbálja betenni azt az átok lencsét, és mégsem sikerül, ott már komolyabb a helyzet...   Itt kezdődött mai ámokfutásom... Miután a 7 órás busszal nagy nehezen berobogtunk a hospital dispensary-be (csak hogy villogtassam nemlétező műveltségemet az inglis terén), magyarul az SZTK-ba, kiderült, hogy a szemészet csak 9-kor nyit XD.   Mi mindent kell nekem kiállnom?! Nem elég, hogy kesztyűtlen kezem ki van téve az időjárás viszontagságainak, csontig fagy abban a rohadt szélben, még ücsöröghetek is 2 órát a huzatban, mielőtt bejutok egy helyiségbe, ahol nagy valószínűséggel a második Esmeraldává operálnak? MIÉRT?!   Ráadásul szülőanyám elmagyarázta, hogy nem lenne célszerű enni, hátha vesznek vért - aztán 2 gyomorkorgató órával később felülbírálta ezen kijelentését. Magyarul tök feleslegesen koplaltam. Mert az oké, hogy megfagyok, megvakítanak, hajnalban kelek, de hogy még enni se ehessek?! :P   Miután bejutottunk a rendelőbe a jóval később érkező, kidobóembernek tűnő, borotvált, a headsettel összenőtt fejű (legalábbis akkor sem vette le, amikor bement...) egyed után, akinek egy csodás monokli díszítette egyik szemét (egyébként nem tűnt emberevőnek, ugyanazon a padon ültünk), kezdetét vette a borzalom.   Szokás szerint olvasgatnom kellett az egyre kisebb számokkal teleírt táblát, majd be kellett mennem egy sötét szobába... (Rosszul kezdődik, mi?) Aztán a fejemet egy speciális gépezetbe kellett tennem... (Felmerülhet bennetek a kérdés: Hülye vagy?!)  No nem kell megijedni, maradhatott a nyakamon... (A válasz: igen, és ráadásul rettenetesen rossz poénokkal próbálom szórakoztatni a népeket.) Ezt követően belevilágítottak a szemembe. Nem, nem kezdtem el ordibálni, hogy LÁTOM A FÉÉÉÉÉNYT, bár erős volt a késztetés. Ezek után az - egyébként nagyon kedves és szimpatikus, tehát nem az a "Pattannyá föl az asztalra, azt' kussóly, mer' úgyse nincsen semmi bajod, csak lopod itten a drága, kuglófeszegetéssel is tölthető időmet, vazze!"-típusú néni volt - megpróbálta megfogni a szemhéjamat. Ezzel megrontotta a köztünk pár perc alatt kialakult barátságos, reményteli, rózsás viszonyt, és soha többé nem tudtam újra bízni benne. Aki ilyet tesz, más gazemberségekre is képes!!! Majd - mialatt csendes, de agresszív küzdelmet folytatott a szemhéjammal, amit én nem nagyon tudtam irányítani, tekintetbe véve, hogy az említett testrész önálló életre kelt - kezdte megérteni, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű. Én, a tehetetlen külső szemlélő elmagyaráztam neki, hogy bár tudom, hogy nem fog fájni, nem tudok mit kezdeni a jelenséggel. Végül a sokéves tapasztalat aratott fényes győzelmet a halálfélelem felett – az orvostudomány jeles képviselője nyert, és végre megvizsgálhatta szenvedő pupillám.   Miután megállapította, hogy egy kicsit be van gyulladva a szemhéjam, elmagyarázta, hogy higított babasamponnal kéne kezelnem a szempilláim tövét, kvázi szempillát kéne mosnom. Sajnos én ekkor már nem láttam a vakító fénytől, amibe percekig bámultam. Nem mertem szólni, hogy nyomjuk már le a pilácsot, és próbálkozzunk gyertyafénynél.   Aztán jött a vizsgálat legkényelmetlenebb része. A szemnyomás-mérés. (Úgy csinálok, mintha tudnám, miről dumálok, pedig nem. Valami ilyesmi neve volt, és nem, nem azt nézték, hogy mennyi idő alatt lehet kinyomni az ember szemét. Időmérés nélkül nyomták ki a látószerveimet… :P)   Nem a vizsgálat volt a rossz, hanem a pupillatágítás. Pár csepp egy ismeretlen, de gyanús folyadékból, ami csíp, a második cseppentési próbálkozás máris sikeres (!), aztán a félvakság állapota. Majd valami a szememen. És utána vége is volt, hála az égnek….   Remegő térdekkel jöttem ki… És nem, nem Brad Pittel találkoztam kifelé jövet. Ekkor konstatáltam, hogy bizony elég érdekesen látok. Alapjában véve nem volt gond, csak becsukott szemmel sem tudtam nappal szemben haladni. Naná, hogy alig tudtam felpréselni magam a buszra, és természetesen csak a napsütötte oldalon volt állóhely. Hazafelé menet betértem az alma materbe, de utólag megbántam, mindegy, hagyjuk.   Aztán hazatértem, besötétítettem, és most – amikor már azt hittem, múlik a pupillatágító hatása, kiderült, hogy mégse. Vagy a nap süt természetellenesen fényesen?   Nagyon remélem, hogy holnapra elmúlik, mert érdekesen néznék ki, ha napszemüvegben üldögélnék a villannyal megvilágított tantermekben.   Jó nap volt ez a mai! És még nincs vége…

2006. január 16.		2006.03.07. 11:41
Ím, a várva várt (hehe) folytatás...   2006. január 16.   Épp a suliban üldögélek, és az ódon billentyűzetet csapkodva azon filózom, hogy hol hagytam abba az imént. Á, nem, nem gyenge a rövidtávú memóriám...   Eszembe jutott! *megveregeti a vállát*   Múlt héten nem sokat aludtam, ezt délutánonként igyekeztem pótolni, hol több (2 óra), hol kevesebb (10 perc) sikerrel. Hétvégén viszont végre aludtam egy jót... De ez persze senkit sem érdekel, eltaláltam? :D   Szal miután sikerrel eloroztam a gépet a Honfoglaló-mánoktól (mintha én nem szoktam volna játszani...), nekiláttam az oldal csinosítgatásának. Na jó, igazából naplóírogatásnak láttam neki, mert minden más kész öngyilkosság lenne ezzel a fénysebességgel száguldó, számítógépnek nevezett valamivel, amit én magamban csak "Bill Gates bosszút áll az emberiségen"-ként emlegetek...   Igazából nincs konkrét mondanivalóm, de mikor szokott ez zavarni?! :P   Lenne egy kérésem: ha valaki erre jár, írjon már a chathez vagy a vendégkönyvbe! Sajnos halvány lila gőzöm sincs, hogy kik látogatják az oldalt, és jó lenne tudni, hogy kik szembesülnek közvetlenül a hülyeségemmel... *szép, könnyben úszó bociszemek*   No meg jó lenne tudni, hogy olvasgatja-e valaki ezt a naplónak csúfolt izét, amit éppen írogatok. Nem mintha különösebben zavarna, ha nem olvasgatjátok... Engem szórakoztat. Olcsó játék hülyegyerekeknek. Na jó, annyira nem olcsó, elvégre 200 Forint volt az az SMS! :D   Szal lécci adjatok magatokról életjelet, ha idetévedtek!!!

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk